Béka- tó

Béka- tó

A falualapító jobbágyok teljes egészében önellátók voltak. Földbe vájt viskókban laktak, amíg nem volt módjuk emberhez méltó házakat emelni. (Persze előbb az állatoknak kellett istálló, ól!) Gyűjtötték a gyógynövényeket, fűszernek valókat, ismerték a gombákat, s bizony fosztogatták a madarak fészkeit.

(„Tizenkét bíbictojás kitesz hat tyúktojást”– mondogatták, s a „félanyási” örvös, varjúfióka a húséhséget is csillapította, nem beszélve az öntött ürge pecsenyéjéről!) Zsákot, ruhát és ajtótakaró, termésgyűjtő lazsnakot kenderből készítettek, tanúskodik erről sok ma is fellelhető szerszám (tiloló, gereben stb.). A kenderfeldolgozás egyik fontos fázisa az áztatás, ehhez sekély vizű tavacskára volt szükség.Itt, a falu mellett adta magát, hogy rekesszék el az induló csermely vizét erre a célra. A meglassult vízben hamar meghonosodtak a vízinövények, állatok, köztük a nagyhangú mocsári béka is. A közelben lakók vagy a csendben erre sétálók vidámnak, andalítónak találják kórusukat, s megnyúlt arcot vágnak, ha néha meglátnak egy-egy szerelmes hímet. Ahogy a képen is látható, belekékül a nagy érzelembe, s minél élénkebb a színe, annál jobban tetszik a nőstényeknek. E békafaj a névadója a tenyérnyi tavacskának, de természetesen élnek itt más békák is. Télen a tó jegét korcsolyázásra használták a helyi fiatalok (akik kékültek a hidegtől, vörösödtek a lányok jelenlététől), s használnák ma is, ha lenne olyan fagy, ami jégpáncélt csókol a vízfelszínre.

Sirokai Ferenc