Lajoskomárom
Aki járt a trianoni diktátummal elcsatolt területeken, sóhajtva nyugtázta magában. „Jó lenne ide visszajönni máskor is!”. 2009 óta van hová „hazalátogatni” a lajosiaknak, hiszen testvérszerződést kötöttünk a romániai Zselyk falucskával.
A Besztercétől 24 km-re fekvő, száznál kevesebb lakosú szász-magyar zsákfalucska ugyanúgy kakukktojás a maga döntően lutheránus, kisebb részben kálvinista lakosával, mint volt községünk a katolikus környéken alapításakor. Neve sóra utal, s volt is ilyen vizű forrás a határában. Nagy kincs a só, ez inkább magyarázatot ad a zárt völgykatlanba („göder”) településre, mint az ősök bűnei! Mára az elöregedett faluban a munka és tanulási lehetőség miatt elköltözött fiatalok rendszeres hazatérése pezsdíti csak meg a békés mederben folydogáló életet. Nem véletlenül került két kép is az 1860-as években épült, a főoltárán Jézus Krisztust ábrázoló templomról táblánkra. Erdélyben nem „csupán” Isten háza, hanem a magyarságtudat sarokpillére, az összetartozás megingathatatlan fellegvára is a vallás! A református zsoltárkönyvbe bevették a magyar himnuszt, így a legsötétebb időkben sem tudott belekötni a hatalom, ha templomban felcsendült nemzeti imádságunk.
A házacskák zárt rendszere hajdan védett az ellentől, ma óvja a jószágot a fosztogató medvéktől, a kertet, ahol szinte mindent megtermelnek, a „vadtehenektől” (szarvas, őz), s lármával űzik az „üllűt” (ölyvet) a lábasjószág közeléből. Az agyagos, suvadásos talajon igénytelen gyümölcsök teremnek, de a helyiek ezt is megbecsülik, múltidéző lekvárokat és utolérhetetlen pálinkát főznek belőlük. Aki nem járt Náluk, nem is értheti meg, milyen emberek Ők. A vendég az első számukra, nem terhelik panaszukkal, adják az utolsójukat is, s régi magyar szavaikkal, csavaros, humoros szófűzésükkel szembesülve az igazak lelki békéje száll a látogatóra is. A leggörcsösebb akarással sem tudjuk visszaadni, amit tőlük kapunk. Miért? Mert a magyarnak nem elég születni, megmaradni is tudni kell!
Sirokai Ferenc
